Az álmokban olvasó kígyó

Sok-sok évvel ezelőtt élt egy király, aki különös álmokat látott. Álmában egy róka állt az ágya mellett, rákacsintott, majd úgy eltűnt, mintha ott sem lett volna. A király nem tudta kiverni a fejéből a furcsa álomképet, ezért kifaggatta a tudósait és a csillagjósait, hogy mit jelenthetett, amit álmában látott, de egyikük sem tudta, miért jelent meg a róka a királynak. Ezért a király közhírré tétette a birodalmában, hogy aki megfejti az álmát, az egy zsák aranyat kap fizetségül.

Az országban, a hegyek között élt egy paraszt, aki kora reggeltől késő estig a földjén dolgozott, hogy meglegyen a mindennapi betevője. Egy nap egy kígyó bújt elő egy kő alól, és megszólította a szegény embert.

„Te szegény ember, ha megfelezed velem a jutalmat, én elmondom neked, hogy mit jelent a király különös álma!”

A paraszt beleegyezett, a kígyó pedig megfejtette neki az álmot. Útnak is indult a szegény ember a palotába, ahol már sokan próbálkoztak az álom megfejtésével, de senki sem járt sikerrel. A szegény ember a király elé járult, és elmondta neki, amit a kígyótól hallott:

„Fenséges uram, az álmod arra int téged, hogy egy éven belül hamissággal találkozol!”

Elégedett volt a király az álomfejtéssel, örült, hogy a szegény ember figyelmeztette az álnokságra, és boldogan megjutalmazta őt a zsák arannyal. Az uralkodó egész évben különösen óvatos volt, és nem is akadt senki, aki becsapta volna.

A paraszt vitte haza a nagy zsák színaranyat, de a kacskaringós hegyi ösvényen nem találkozott a kígyóval. Jól ment ezután a gazda sorsa, ügyesen forgatta a jutalmát, és tehetős ember lett, el is fejtette az álmokat ismerő kígyót.

A következő évben azonban a király újabb különös álmot látott, amit sehogy sem értett. Azt álmodta, hogy az ágy felett egy csillogó, éles kard függ. Sem a tudósok, sem a csillagjósok nem tudták, mint jelent a király fenyegető álma, ezért hívatták a parasztot.

„Egyszer már segítettél, fejtsd meg újra az álmomat” – üzente neki a király.

Megijedt a gazda, hiszen nem értett az álomfejtéshez, és fogalma sem volt róla, hogy mit jelenthet a király álma. Ahogy ment, mendegélt a kanyargós úton a palota felé, elé kúszott a kígyó:

„Emlékszel még rám, barátom?” – kérdezte a kígyó – „Becsaptál, elárultál és nem adtad ide a fél zsák aranyamat! De most az egyszer még segítek neked, ha most már nekem adod a jutalmad felét! Figyelmeztesd a királyt, hogy egy év múlva háborúznia kell, ha nem vigyáz!”

Megköszönte a paraszt a kígyónak, meg is ígérte, hogy neki adja a jutalom felét, és megkönnyebbülten járult a király elé.

„Fenséges uram, az álmod arra int téged, hogy egy éven belül háború fenyegeti az országodat!”

A király megszívlelte a jó tanácsot, és békét kötött a szomszédjaival. A gazda fizetségül nem pénzt kapott a királytól, hanem egy értékes, éles kardot, hogy megvédhesse magát az úton. Az embernek eszébe jutott, hogy ezt nem tudja elfelezni a kígyóval. A háza előtt azonban már várta a kígyó, és követelte a jussát.

„Barátom” – sziszegte a kígyó – „hol van hát a jutalmam?”

Erre suhintott egyet a karddal az ember, belevágott a kígyó testébe, és beszaladt a házába.

A király egy év elteltével harmadszor is furcsát álmodott, egy farkas és egy bárány feküdt az ágya mellett, békességben. Az uralkodó meg sem kérdezte már az udvar tudósait és csillagjósait, hanem egyből a gazdát hívatta.

Akarta, nem akarta, a parasztnak mennie kellett a király parancsára, megfejtenie az álmot. A kastély felé menet hirtelen felbukkant előtte a kígyó!

„Nagyon fájt az árulásod, barátom” – sziszegte a kígyó – „de még utoljára segítek rajtad, hátha most már nem kell csalódnom benned. A jutalmad feléért cserébe, elmondom, hogy mit jelent a király álma, de jól figyelj! Megbánod, ha megint becsapsz!”

Meghallgatta a gazda, meg is ígért mindent a kígyónak, és sietett a hegytetőn magasodó palotába.

„Fenséges uram, az álmod azt jelenti, hogy hamarosan boldogság, béke és kegyelem lesz majd az országodban!”

Nagyon örült a király, hogy ilyen szép jövő vár a birodalmára, ezért két zsák aranyat, ezüstöt és drágakövet adott a parasztnak. A gazda azonnal a földjére sietett, ahol a kígyó már várta.

„Bocsáss meg nekem” – mondta a kígyónak az ember – „becsaptalak és megsebesíttettelek, de most kárpótollak!”

És mind a két zsák kincset a kígyó elé rakta.

„Jól van, barátom” – sziszegte a kígyó – „megbocsátok neked. A csalárdság évében becsaptál, a háború évében megsebesítettél, de a béke évében kiengeszteltél, legyen hát tiéd a kincs, nekem nincs rá szükségem!”

Így lett szegény parasztból a királynál is gazdagabb ember!

Forrás: Mesék Szlovéniából, gyűjtve és újra elmesélve Dirk Nowakowski által

Mese, mese, mátka - Grimm testvérektől Benedek Elekig

Az anyukákban újra és újra felmerül a kérdés, hogy vajon a klasszikus mesék jobbak-e a gyereknek, vagy azok között érdemes keresgélni, amelyek éppen aktuálisan népszerűek? Ha te sem tudod eldönteni, mely mesék lennének a legjobbak a gyerekednek, segítünk: összegyűjtöttük a legjobb meséket korosztályonként.

Tovább...

(Life.hu)

Az Almakisasszony

Élt egyszer egy égig érő hegy tetején álló pompás kastélyban egy daliás gróf, akit idős szülei szerettek volna már megházasítani. A fiatal grófnak azonban egyetlen elé vezetett kisasszony sem nyerte el a tetszését, ezért a fejébe vette, hogy majd ő megkeresi a kedvére való menyasszonyt. A gróf ezért felnyergelte a lovát, elbúcsúzott a szüleitől és útnak indult, hogy megtalálja azt a leányt, akit magának elképzelt. Az úrfi ugyanis olyan feleségre vágyott, akit nem anya hozott a világra.

Már hosszú-hosszú ideje lovagolt, de álmai asszonyát mégsem találta sehol. Ment-mendegélt, amikor egy útkereszteződéshez ért, ahol egy vénséges vén néne ácsorgott. Az öregasszony háta görbe volt és hajlott, a szájában csak egyetlen fog díszelgett, a szemöldöke pedig olyan hosszú volt, hogy szinte alig látott tőle. Amikor a fiatal gróf elmondta, hogy mi járatban van, és útbaigazítást kért tőle, hogy merre menjen tovább, szinte kiabálnia kellett, hiszen a csúf asszonyság olyan süket volt, mint az ágyú. A rút néne egy ideig hallgatott majd megrázta szürke haját, és éles, rikácsoló hangon azt mondta:

„Szép gyermekem, azon az úton menj, hogy célba érj” – majd a jobbra vezető ösvényre mutatott horgas ujjával. „Nem sokára egy hatalmas ház előtt találod majd magadat, menj be bátran, fiam, és fogd meg a seprűt, amit az ajtó mögött találsz. Söpörd fel a lépcsőt, ami az emeletre vezet, ha felértél ne ijedj meg! A lépcső tetején egy hatalmas oroszlán vár majd, egy ajtót őriz, aminek kulcsa a torkában van. Meg kell szerezned a fenevadtól az aranykulcsot, és kinyitnod vele az ajtót, hogy bejuss egy szobába, ahol egy másik oroszlánt találsz. Ezt az állatot azonban meg kell ölnöd, hogy elvedd tőle a kulcsot, amit a torkában őriz! Ezzel a kulccsal nyisd ki a következő ajtót, ami egy konyhába vezet. A konyhában három szép aranyalmát és egy ébenfa nyelű kést találsz. A késsel vágd fel az egyik almát, és kiugrik belőle egy szépséges kisasszony. De olyan szép lesz, mint a ragyogó nap, mégsem veheted feleségül! Vidd le a leányt a kertbe a kúthoz, ami a két hársfa között áll, és dobd bele, akárhogy könyörögjön is.”

A gróf megköszönte a jó tanácsot, és útnak indult a jobbra menő úton, átkelt erdőn és mezőn, átkelt hegyen és völgyön, míg oda nem ért a házhoz, amiről a csúf asszonyság beszélt. A ház azonban nem egy egyszerű házikó volt, hanem egy hatalmas kastély, amelyet fehér márvány borított mindenhol. Belépett az ajtón, és mindent úgy tett, ahogy a néne mondta neki. Elvette a színarany kulcsot az oroszlántól, kinyitotta az ébenfaajtót, és belépett rajta. Ott találta a második oroszlánt is, leszúrta kardjával, és elvette a másik aranykulcsot, ami még az előzőnél is szebben ragyogott.

Kinyitotta az ajtót és belépett a konyhába. Ahogy a vénasszony mondta, három aranyalmát és egy ébenfakést látott egy díszes asztalon. Az úrfi nem tétovázott, és felvágta az első aranyalmát. Az almából egy szépséges kisasszony termett elő, akinek a szeme ragyogó kék volt, mint az égbolt a nyári napsütésben. Az ifjú gróf, ahogy a lány szemébe nézett, azonnal elfelejtette az öregasszony szavait, és úgy döntött nem dobja a kútba, hanem hazavágtat vele, és feleségül veszi. Igen ám, de amíg a gróf csak ámult a kisasszony szépségén, a meseszép leány elszáradt, mint egy virágszál. Ezért a fiú a második almát is felvágta, az aranyalmából kiugró leány még szebb volt, mint az első. Nézte az úrfi, gyönyörködött benne, majd hirtelen eszébe jutottak a vénasszony szavai, de már késő volt. Akárhogy sietett a daliás gróf, nem ért oda időben a kúthoz, és a leány a karjában halt meg.

Elszomorodott a fiú, de visszament a palotába, megfogta a harmadik aranyalmát és a kést, majd a hársfák alatt álló kúthoz ment velük. Felvágta az almát, amiből kiugrott a napnál is ragyogóbb szépség. A fiú most nem tétovázott, egyből a kútba dobta a kisasszonyt. Néhány perc múlva a csodaszép lány felbukkant a kútból, és még szebb volt, mint előtte. Szeretettel átölelte a grófot, kézen fogta és egy díszes hintóhoz vezette, amit nyolc paripa repített a fiú szüleinek kastélyához. A lány azonban nem szállt be a kocsiba, hanem búcsúzóul megcsókolta a grófot, és visszatért a palotájába. Az Almakisasszony egyedül maradt a várában, csak a kúthoz ment ki minden nap, hogy vizet hozzon magának.

A kisasszony palotája mellett volt egy kis viskó, ahol egy boszorkány lakott csúf lányaival. A boszorkány lányai kifigyelték a szépséges lányt, ahogy a kúthoz ment nap, mint nap, majd egyszer odamentek hozzá, és mindent megtudtak a sorsáról. Azt mondta a kisasszonynak az idősebb boszorkánylány:

„Gyere velünk, az anyánk sütött egy tortát, nagyon ízlene neked a sütemény.”

A szépséges leány nem gondolt semmi rosszra, és elfogadta a szíves invitálást. A lányok süteményt ettek, majd együtt játszottak. A boszorkány lányai a játék kedvéért arra kérték a kisasszonyt, hogy engedje befonni a haját, az egyik gonosz nővér azonban egy varázstűt szúrt a szépség hajába, aki azonnal egy fehér galambbá változott, és ijedtében elrepült.

Az egyik csúf nővér beköltözött a szép leány helyére a kastélyba, és várt, várt, amíg a gróf vissza nem tért. Nem is kellett sokáig várnia, megérkezett a jóképű vőlegény, de a gyönyörű menyasszonya helyett csak a boszorkány rút lányát találta. Megrettent először a gróf, de a lány negédes szavaival meggyőzte a fiút, hogy ő az Almakisasszony, az úrfi pedig végül elhitte, és betartotta az ígéretét, hazavitte a kastélyába. Már jó ideje úton volt az ifjú pár, amikor a hintójuk ablakán egy fehér galamb repült be. Mérges lett a csúf nővér, felismerte a madárrá változtatott leányt, és el akarta zavarni. De az ifjú gróf megsajnálta a galambot, és az ölébe vette, simogatta. Ahogy a fiú simogatta az ijedt madarat, megérezte a tollai között a varázstűt, és kihúzta azt. Erre láss csodát, a galamb visszaváltozott szépséges leánnyá, a gróf pedig boldogan ismerte fel megmentett menyasszonyát. A dalia, amikor megtudta, hogy mi történt a gyönyörű Almakisasszonnyal, szörnyű dühbe gurult, és úgy kidobta a hintóból a boszorkánylányt, hogy az a nyakát törte.

Amikor hazatért a grófi kastélyba a fiú és csodaszép menyasszonya, nagy volt az idős szülők öröme, hogy gyermekük ilyen gyönyörű párra talált! Hamar meg is tartották az esküvőt, és ma is élnek, ha meg nem haltak.

Forrás: A legszebb mesék Ausztriából

A hét varjú

Élt egyszer egy özvegyasszony a hóhegy árnyékában, akinek volt hét fia és egy lánya. A fiai sok bánatot okoztak az asszonynak, mert nagyon telhetetlenek és falánkak voltak. Amikor az anyjuk egy napon fánkot sütött, a fiúk ellopták mindet a tálról, és mohón befalták. Az özvegyasszony mérgében azt kiáltotta:

„Tolvaj kölykök! Olyanok vagytok, mint a varjak!” - alig hagyták el a szavak az asszony száját, a fiai mind varjúvá változtak, és a hatalmas fekete madarak kirepültek az ablakon.

Sok-sok év telt el, közben a kislány is felcseperedett, és nap, mint nap megkérdezte az anyját, hogy hová tűntek a fivérei. Az özvegyasszony egyszer aztán beadta a derekát, és elmesélte a szomorú történetet. A lány sírva fakadt, és könyörgött anyjának, hogy engedje el megkeresni a testvéreit, hátha megszabadíthatja őket az átok alól.

Az asszony fájó szívvel elengedte egyetlen leányát, elemózsiát csomagolt neki a lány pedig elindult a világba, a hóhegyen túlra. A kislány már napok óta a bolyongott, amikor egy hatalma erdő szélére ért. Félelemtől reszketve, de bemerészkedett a rengetegbe, ment, ment, mendegélt, amíg egy kis házikóhoz nem ért. Bekopogott, és illedelmesen köszöntötte az ajtót nyitó asszonyt, ő azonban nem marasztalta a leányt:

„Menj, gyermekem, menj innen, a férjem a szelek ura, élve felfal téged, ha itt talál!”

De a lány nem ijedt meg, hanem így felelt:

„Engedj be, kérlek, és bujtass el a padló alá, az urad nem fog észrevenni!”

Az asszony nem akart beleegyezni, de a lány addig kérte, hogy beengedte a szelek urának házába, és elbújtatta a padló alá. Ebben a pillanatban hatalmas szélvihar támadt, és megérkezett maga a szél! Az óriásoknál is nagyobb ember belépett az ajtón, és azt mennydörögte:

„Asszony! Ki van itt? Emberszagot érzek!”

A szelek ura mérgében felforgatta a házat, de nem talált senki idegent odabent. Az asszony közben sült csirkét tálalt a férjének, és csitítgatta:

„Ülj az asztalhoz, drága uram, hagyd abba a keresést, láthatod, hogy nincs itt senki!” – a finom falatok láttán az óriás el is feledte a mérgét, és nekiállt a lakoma elfogyasztásának. A szélúr annyira jól lakott, hogy engesztelően azt mondta a feleségének:

„Mutasd azt az embert, asszony, akit a házban bújtatsz, megígérem, hogy nem esik bántódása!”

Az asszony előhívta a lányt a rejtekéből, és őt is az asztalhoz ültette. Miközben vacsoráztak, a lány elmesélte, hogy mi járatban van, és mindent elmondott a fivérei átváltozásáról is. Az óriás csendben hallgatta a leány történetét, majd azt mondta:

„Vedd magadhoz a maradék csontokat, egyszer még szükséged lehet rájuk.  Pirkadatkor, amikor elmegyek itthonról, gyere velem, és én majd útba igazítalak.”

Másnap reggel a szélúr egy tisztáshoz vezette a lányt, és egy szellőt fújt a fák közé, a leánynak pedig meghagyta, hogy azt kövesse, amíg egy kastélyhoz nem ér. A lány megköszönte a szívességet, és addig követte a szellőt, amíg egy gyönyörű üvegkastélyhoz nem ért. Be akart kopogni, de a palotának sem kapuja, sem ajtaja nem volt. Megijedt a lány, nem tudta, hogy mit tévő legyen, amíg eszébe nem jutottak a csontok, amelyeket az óriástól kapott. A csontokat halomba rakta, felállt a kupacra, és bemászott egy ablakon. Az üvegpalota egyik szobájába jutott, a nagy teremben csupán hét ágy állt, az ágyak mellett hét asztal, az asztalokon pedig egy-egy tál állt, roskadásig étellel. A lány beledobta a gyűrűjét az egyik tányérba, majd bebújt az egyik ágy alá. Alig helyezkedett el, nyílt az ablak, és tizenkét varjú szállt be, majd ahogy leszálltak emberré változtak. Hét fiúban a bátyjaira ismert, az öt másik azonban tetőtől talpig zöld volt, ettek, majd újra elrepültek. A szobában nem maradt más csak a nyolc tesvér, a hét varjúvá vált fivér, és a húguk az ágy alatt megbújva. A fiúk is nekiláttak a vacsorának, a legidősebb pedig megtalálta a tányérján a gyűrűt, felforgatta a szobát, és az utolsó ágy alatt megtalálta a húgát.

„Azért jöttem, hogy megmentselek benneteket” – mondta a lány.

A fiúk azonban szomorúan azt mondták:

„Kedve húgunk, ez nem fog menni, hacsak nem teszel hétéves némasági fogadalmat…”

A kislány azonban beleegyezett a némaságba, és attól az órától fogva egyetlen szót sem szólt, a bátyjai palotájában maradt, és szeretettel gondjukat viselte.

Már majdnem letelt a hét esztendő, amikor egy napon a fivérek egy messzi fenyvesbe repültek tobozokat gyűjteni a húgukat pedig az üvegkastélyban hagyták. A király és a vadászai éppen az erdőt járták, és rábukkantak a csillogó-villogó palotára. A lány egy odvas fába menekült, de a kutyák kiszimatolták, és odavezették a vadászokat. A király benézett a fa odvába, meglátta a leányt, magával vitte, és börtönbe záratta. A szépséges nővé cseperedett lány azonban a börtönben sem szegte meg némaági fogadalmát, sem kéréssel, sem kínzással nem tudták szóra bírni. A király ezért halálra ítélte a lányt, aki szó nélkül sétált a vesztőhelyre, amikor a levegőben a hét testvér, a hét fekete varjú jelent meg, hogy megmentség a húgukat a haláltól. 

Ebben a pillanatban letelt a hét év! A varjak visszaváltoztak emberré, a leány pedig elmondta a fiatal királynak, hogy miért fogadott némaságot. A királyt annyira elbűvölte a lány ereje, bátorsága és hűsége, hogy azonnal feleségül vette. A fiatal királynő idős édesanyját és testvéreit is a palotába hozatta, és még ma is boldogan élnek, ha meg nem haltak.

Forrás: Theodor Vernaleken, Kinder- und Haus- Märchen aus Österreich - Gyermekmesék Ausztriából, Bécs, 1863.

Az eredetileg Weißkirchen an der Donauból származó népmesét, a Grimm testvérek is feldolgozták A hét holló címmel, míg Ludwig Bechstein A fekete madarak címmel írta le a mesét. A hét madárrá vált fiú története több változatban is fennmaradt Alsó-Ausztriában – de Cseh- és Morvaországban is. Az egyikben nem a szelek ura, hanem a Hold, majd a Nap igazítja útba a fivéreit kereső lányt, egy másikban pedig rigóvá változnak a fiúk, nem pedig varjakká.

Karácsony a Schneeberg árnyékában

Puchberg am Schneeberg az egykori marcipánmúzeumnak köszönhetően ismert és kedvelt úti cél a magyar turisták körében. Puchberg am Schneeberg Alsó-Ausztria egyik csillogó ékszerdoboza, a hazánkhoz legközelebbi 2 ezer méteres alpesi hegy, a Schneeberg lábánál fekszik.  Puchbergben a Kurparkban és a várban rendeznek karácsonyi vásárt. A Kurparkban, a tó partján állítják fel az adventi standokat, amelyeken ünnepi finomságokat és kézműves termékeket kínálnak az árusok. Természetesen itt időről időre felbukkan a Mikulás is, miközben kórusok és zenekarok lépnek fel a tóparti színpadon. A puchbergi várban középkori falak között, fáklyák és gyertyák fényében gyönyörködhetsz a portékákban és kóstolgathatod a mennyei ételeket és italokat.

Mikor?

A kurparki advent november 26 és 27-e, december 3 és 5-e, 8 és 11-e, valamint 17 és 18-a között minden nap 15 órától csábítja a vásári forgatagba a látogatókat. A Puchberg am Schneeberg-i várban december 17-18-ai hétvégén vár a vásár 15 órától. (Life.hu)

Bővebb infó: http://www.puchberg.at

Szellem a kőnél

Élt egyszer egy paraszt, ő volt a legtehetősebb ember a szépséges hegyek között elterülő falujában, mégis mindig kevesellte, amije volt. Éjjel-nappal azon törte a fejét, hogy lehetne még annál is gazdagabb. Gyakran csak álmatlanul forgolódott az ágyában, és gondolkodott. Hiába volt neki a legeslegnagyobb és legeslegtermékenyebb földje széles e vidéken, mégis irigyelte szomszédjai kicsinyke és sovány földjét.

Egyik éjszaka azt gondolta ki, hogy kiássa a földjeit határoló köveket, és egy kicsit beljebb rakja szomszédjai telkén.

„Senki sem veszi majd észre” – gondolta magában. „Én pedig még gazdagabb leszek!”

Éjfélkor indult útnak, nehogy észrevegyék mesterkedéseit. Már éppen nekikezdett volna az első határkő kiásásának, amikor hirtelen megjelent egy fehér kutya, és ráugatott a gazdára:

„Vau, vau, vau, ne tovább! Az Úr szeme mindent lát!”

De a paraszt nem látott és nem hallott a nagy igyekezetében, csak ásott és ásott, közben az mormogta magában:

„Hová tegyem? Hogy nekem még több legyen?”

Végre sikerült neki kiásni a határkövet, és beljebb rakta szomszédja földjén. Miután a birtoka egy kevéssel nagyobb lett, a gazda elégedetten tért nyugovóra.

De nem tartott sokáig a békesség a zsugori szívében. Újra azon gondolkodott, hogy beljebb kellene raknia a jelzőkövet a szomszédjai birtokán. Nem is talált addig nyugalomra, amíg egy éjjel, pontban éjfélkor fel nem kelt, és ki nem ment a határba. Ahogy ásni kezdte a határkövet, megjelent egy szürke kutya, és így szólt a gazdához:

„Vau, vau, vau, ne tovább! Az Úr szeme mindent lát!”

De a paraszt rá sem hederített, csak mondogatta magában:

„Hová tegyem? Hogy nekem még több legyen?”

Addig ásott, amíg a követ ki nem vette a földből, és beljebb nem tette szomszédja birtokán. Majd elégedetten hazaindult, nyugovóra tért és mély álomba merült. De nyugalma és öröme nem tartott sokáig, elégedetlenség költözött megint a fösvény lelkébe. Még többet el akart lopni a szomszédjaitól. A következő éjfél ismét a határkőnél találta, a paraszt csak ásott rendületlenül, észre sem vette a hatalmas, fekete kutyát, az pedig így szólt hozzá:

„Vau, vau, vau, ne tovább! Az Úr szeme mindent lát!”

A gazda ügyet sem vetett a fekete ebre, csak magában mormogott:

„Hová tegyem? Hogy nekem még több legyen?”

Végül kiásta a követ, és arrébb rakta. A szörnyű kutya azonban nem hagyta annyiban a dolgot, ráugrott az emberre, és borotvaéles fogaival széttépte a fösvényt.

Aztán gyakran feltűnik éjfélkor egy szellemalak, aki egy határkövet visz, és panaszosan kérdezgeti:

„Hová tegyem? Hová tegyem? Hová tegyem?”

Egy éjjel egy kapatos legény tántorgott a hegyi úton a falujába hazafelé, amikor megjelent előtte a zsugori gazda szelleme kezében a határjelzővel.

„Hová tegyem? Hová tegyem? Hová tegyem?”

A fiú megszánta a nyögdécselő kísértetet, és azt mondta neki:

„Tedd oda vissza, ahonnan elvetted!”

A szellem elvonszolta a nehéz követ a helyre, ahonnan először kiásta, majd megkönnyebbülve azt mondta a fiúnak:

„Hálásan köszönöm!”

Azzal a kísértet örökre eltűnt, a legény megszabadította őt az átoktól.

Alsó-ausztriai népmese, Josef Pöttinger gyűjtése, Bécs, 1957.

A hegyek hatalma

A természet bosszúból szerencsétlenné tette a trattenbachi embereket. Hogy miért? Elmesélem!

A schneebergi Trattenbach közelében volt egy bánya, amelynek járatai csupa aranyat és ezüstöt rejtettek. A hegyekben élő bányászok ezért hihetetlen gazdagságban éltek, nem úgy, mint a szegény trattenbachiak, akik gyakran kegyetlen csínyekkel törtek borsot a bányászok orra alá. Egyszer a bányászok és a falusiak kuglijátékban mérették meg magukat, amikor az egyik bányász olyan szerencsétlenül gurított, hogy fejen talált egy falubélit, aki összeesett és meghalt. A halott édesanyja mérhetetlen fájdalmában bosszút esküdött és elátkozta a bányászfalu kevély lakóit. Az anyatermészet meghallgatta a gyászoló asszony szavait, és szörnyű járványt küldött a bányászokra a bányát pedig elnyelte a föld, a helyét pedig vad, fehérvirágú mák nőtte be. Ezt a helyet ma Schmelzhofnak nevezik a trattenbachiak.

Az anyatermészettől azonban nemcsak a rossz emberek nyerik el méltó jutalmukat, hanem a jók is.

Winzendorf- Muthmannsdorf közelében még ma is állnak Emmerberg várának romjai, emlékeztetve a letűnt korok dicsőségére. A vár alatt állt egy kis kápolna a temető közepén, amelyet egy idős ember és a fia, Ludolf gondozott. A szorgalmas fiú minden nap egy vödör friss vizet hozott a völgyben folyó patakból, hogy megöntözze a sírkert virágait. Egy nap egy vadász tévedt a Schneeberghez, összetalálkozott Ludolffal, és vizet kért tőle, hogy szomját olthassa. A fiú szívesen teljesítette a vadász kérését, és friss vízzel kínálta a messziről jött vadászt, majd a kápolnához vezette az idegent, hogy ott megpihenhessen.  A vadászt annyira meghatotta a fiú nagylelkűsége, hogy engedélyt kért idős apjától, hagy vigye magával Bécsbe, a hercegi udvarba. Az idős ember habozott, ezért az idegen elmondta neki, hogy ő nem más, mint a bécsi herceg, ezért az öreg végül beleegyezett. Azt gondolta az öreg, hogy így talán Ludolfból gazdag és délceg lovag válhat. Így is lett, a jószívű Ludolf nemes úrként tért vissza a bécsi szolgálatból, és a hegytetőn megépíttette Emmerberg büszke várát. A palota romjai még ma is állnak, és éjjel-nappal őrzik a Schneeberg keleti hágóját.

Alsó-ausztriai népmondák, Josef Pöttinger, Archiv Kiadó, Bécs, 2005.

Mondák Ausztriából, Friedl Hofbauer, Hölder-Pichler-Tempsky Kiadó, Bécs, 2000.